Négy bársonyszék kiadó

Rompuy, Barroso, Schulz, Ashton.

Biztosnak tűnik, hogy a 2014-es év változást hoz az összes vezető uniós politikai tisztségében. Herman Van Rompuy vasárnap este jelentette be azt, amit már mindenki sejtett: 2014-ben, öt év európai tanácsi elnökség után visszavonul. A Der Spiegel című német hetilap értesülései szerint szintén megválik posztjától Catherine Ashton, az EU külpolitikai főképviselője, és tíz év után távozik az Európai Bizottság éléről a portugál José Manuel Barroso. Ráadásul a szokások értelmében 2,5 év után váltani kell az Európai Parlament elnökét is. A posztot jelenleg a német szocialista Martin Schulz tölti be.

A négy legfontosabb uniós vezető pozíció együttes megüresedése újabb, talán minden eddiginél nagyobb lehetőséget kínál a politikusoknak arra, hogy megint egy kicsit saját magukkal foglalkozzanak a választóik helyett. Lássuk, hogy milyen szempontok dönthetnek az új vezetők kiválasztásakor, illetve milyen nevek merültek fel eddig!

Az első szempont, amely a pozíciókról szóló alkudozások során felmerül - bármennyire is meglepő - a rátermettség. A 27 tagállam, a számtalan európai politikai frakció és párt által képezett politikai erőtérben esélytelen az a jelölt, akinek lövése nincs az európai politikáról. Még a jelenlegi négyes legtöbbet bírált (és leginkább kompromisszumos) tagja, Catherine Ashton kapcsán is elismerik, hogy a külpolitikai főképviselő szakmai kérdésekben képes kompetensen megnyilatkozni, önálló véleményt alkotni, és azt vállalható színvonalon kifejezni. Röviden összefoglalva: nem Szanyi Tiborok, Gurmai Ziták és Deutsch Tamások versenyéről lesz szó.

A következő szempont a földrajzi kiegyensúlyozottság érvényesítése. A főbb vezető pozíciókat igyekeznek úgy elosztani, hogy az EU nyugati, keleti, északi (skandináv) és déli országcsoportjai egyaránt részesüljenek az áldásból. Ebben a koordinátarendszerben a portugál Barrosot a déliekhez, a belga Van Rompuyt a nyugati blokkhoz, a brit Ashtont az északi csoporthoz, az EP előző elnökét, a lengyel Jerzy Buzeket a keletiekhez sorolhatjuk.

A pozíciók elosztásakor nem csak a földrajzi, de a politikai szempontból történő kiegyensúlyozottság is szempont. Eddig ezen a téren az európai kormányok élveztek privilégiumokat, hiszen a Bizottság elnökének, az Európai Tanács állandó elnökének, illetve a külpolitikai főképviselőnek a személyét egyaránt ők jelölték. 2014-ben azonban a Lisszaboni szerződés értelmében a Bizottság elnöke az EP választásokon győztes európai pártszövetség jelöltje lesz, az Európai Parlament elnökét pedig az intézmény maga választja meg, tehát elvileg itt is a politikai többség akarata érvényesülhet. Jelenleg a mérsékelt jobboldali pártokat tömörítő Európai Néppárt adja a legnagyobb európai parlamenti frakciót, és az európai kormányok többségét. Ők delegálták a két legfontosabb pozíciót betöltő jelöltet: Barroso bizottsági elnököt és Van Rompuy tanácsi állandó elnököt. A második legnagyobb politikai erő az Európai Szocialisták Pártja, akik Catherine Ashtont jelölték külpolitikai főképviselőnek, és 2011-ben megszerezték az EP elnöki pozícióját. Az örök harmadik helyen a liberálisok tanyáznak, az utánuk következő politikai erők pedig már nem nagyon tudnak labdába rúgni a posztok elosztásakor.

Végül az eddig felmerült jelöltekről. Tényként kezelt pletyka, hogy a szocialisták bizottsági elnökjelöltje a német Martin Schulz lesz. Schulz személye sok szempontból rendhagyó. Egyrészt az EU legnagyobb tagállamából származik, amit inkább hátrányként, mint előnyként szoktak értékelni a teljes kiegyensúlyozottságra törekvő európai politikai térben (bár tegyük hozzá, hogy a testület első, emblematikus elnöke a német Walter Hallstein volt). Másrészt a német szocialista kifejezetten konfliktuskereső, szókimondó, harcos típus, azaz tökéletes ellentettje az elnöki széket most elfoglaló Barrosonak. Mellette szól viszont, hogy a mindössze érettségivel rendelkező, a kisvárosi polgármesterségtől az EP elnökségig jutó politikus még ellenfelei szerint is az egyik legtapasztaltabb és legtehetségesebb politikus az európai mezőnyben. Ugyanerre a posztra a Néppárt részéről eddig két név merült fel. Az ’új tagállamból’ érkező Donald Tusk, jelenlegi lengyel miniszterelnök jelölése szimbolikus jelentőségű lenne, és valószínűleg a néppárti padsorokon túlról is hozna közép-kelet-európai szavazatokat a jelölt európai parlamenti megerősítésekor. Tusk legnagyobb vetélytársa az ambiciózus, és a jelenlegi elnök erőteljes támogatását élvező luxemburgi Viviane Reding lehet, aki 1999 óta tagja az Európai Bizottságnak. Személyében egyébként az első női elnököt üdvözölhetnénk.

Az Európai Tanács leendő állandó elnökeként a liberális dán Anders Fogh Rasmussen nevét emlegetik. Rasmussen vitathatatlanul rendelkezik a pozíció betöltéséhez szükséges tapasztalattal, hiszen korábban dán miniszterelnök volt, jelenleg pedig a NATO főtitkára. Amennyiben a liberálisok az ő jelöltségét támogatják, azzal a belga Guy Verhofstadt bizottsági elnöki jelöltségéhez kapcsolódó remények ismét elpárolognak. Kérdés persze, hogy kit jelölnek a posztra a néppártiak és a szocialisták.

Egy biztos. A 2014-et követően minden eddiginél nagyobb szerepe lesz a választási eredménynek annak meghatározásában, hogy kik, és milyen színekben versenyezve vezetik az Európai Uniót. Az EP választások tétje tehát nő. Az EUrologus szerint ezért jó lenne, ha ez végre a magyar pártok uniós politikáján is tükröződne.

Népszerű